Mi van a @tberci "intézmény" színfalai mögött a digitális szemfényvesztés korában?

A Super sapiens könyv eddigi kampánya során tucatnyi céges előadást, könyvbemutatót és workshopot tartottam, kezdve a multiktól, az OTP-től a L’Oréalon át a GE Healthcare-ig és a kisebb hazai cégekig, valamint a Budapesti Műszaki Egyetemtől a Pázmány Péter Katolikus Egyetemig.

Mindeközben munka mellett/előtt/után/két projektmeeting, baráti találkozók és edzések közé ékelve rádiós interjúk, podcast adások, cikkek, online megjelenések, konferenciák, sportfesztiválok és különböző online és offline megjelenések és könyvbemutatók végtelen sora.

Szuper-szuper, mindent élek és mindent értek: a digitális dopamin, a digitális marketing és szemfényvesztés korában ezt akár hívhatnánk „brandépítésnek” is – épül a @tberci intézmény.

De vajon mi van a színfalak mögött?

Nem csak flow, nem csak futás, nem csak kutatás, nem csak könyvek és projektek.

Akár tudatos, akár nem, akár brandépítés, akár nem: a lényegen nem változtat – a @tberci színfalai mögött egy inkább introvertált mintsem extrovertált, szociálisan szorongó, útkereső karakter áll, amit talán nem sokan gondolnának a digitális szemfényvesztés korában. Kivéve azok, akik igazán ismernek.

A Super sapiens könyv történetei és tudástára mentén hétről-hétre emlékeztetem magamat arra, hogy:

a digitális nárcizmus és a patológiás produktivitás világában élünk,

dübörög a digitális szemfényvesztés,

a mindentegyszerre, a töméntelen zaj és a sosemelég korszakába csöppentünk,

ahol a többnél is van még több,

ahol mindent szeretnénk, mindenhol és mindenkor, mindezt párhuzamosan és egyszerre, itt és most, ingyen és bérmentve.

De a nap végén a dopaminból sosem lesz elég, bármi is történt.

Ha és amikor az Élet nevű végtelen játék számomra véget ér, akkor viszont nem az lesz a kérdés, hogy hány meeting volt, hány projekt, hány verseny, hány könyv, hány publikáció, hány ….. akármi.

Hanem például az, hogy hány gyerek, hány unoka és dédunoka, hány közösen megélt pillanat és élmény, kapcsolódás önmagunkkal, barátainkkal és családtagjainkkal, embertársainkkal, a természettel és a világgal? És mindeközben mennyi értéket teremtetttünk az Élet nevű végtelen játékban, amely előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de számunkra véget ér?

És a legvégén, amikor feltesszük azt a kérdést magunknak, hogy mindez megérte-e, és mi a létezésünk vagy az univerzum értelme,

sokszor fordítva ülünk a lovon: nem az univerzum ad értelmet

a létezésünknek, hanem a létezésünk ad értelmet az

univerzumnak.

Ezek a gondolatok állnak a @tberci intézmény és a Super sapiens könyv színfalai mögött: