Mátrabérc trails | 2025. május 3.

Fel a Kékesre, le a Kékesről, fel Galyatetőre, lefelé gagyaféken a meredek köves részen.

Még csak a Mátrabérc felénél tartottunk, de a terep már rendesen gallyra is vágott, mert bizony az utcai versenyekhez szokott lábaim nem szerették a 2800 m szintkülönbséget.

Muzsla környékén felfelé már nem igazán futottam, inkább csak túráztam.

Volt idő gondolkodni, a modern világ zaját kiszűrni, saját gondolatokkal ellenni. A bogarakat nézegetni, a madarakat hallgatni, a fákkal lepacsizni, a leveleket megcsodálni.

A természet fraktálszerű csodáit felfedezni.

A cél felé közeledve már nem is túrázó, hanem inkább túlélő üzemmódba kapcsoltam. Ez volt a kedvenc részem: végre egy kis küzdelem. Specialitásom a túlélés – gondoltam magamban, és ezt itt most kiélhettem 55km-en.

Az útvonal csodaszép, végig a Mátra gerincén. A távot 7.5 óra alatt teljesítettem, de így is terveztem: ahol az izmok elfáradnak, ott megyek tovább szívből – a célban ott vártak szüleim, és nemcsak Anyák napja közeledett, hanem édesanyám születésnapja is, így menet közben néhány szál mezei virágot is szedtem.

Nagy élmény volt Gorka Marci terepfutó barátom mögött futni az első 15 km-en. Tapasztalt terepen, mögötte biztonságban éreztem magam, de fogalmam sem volt, mi fog történni a következő 40 km-en. Sok terepfutónak nem nagy szám a Mátrabérc, de nekem új volt, főleg az utcai futóversenyek világából érkezve.

Izgalmas. Bizonytalan. Végtelen dopamin – mi lesz itt? Beérek egyáltalán? Ki kell majd szállnom? Fel tudok menni a hegyre? Egyre? Kettőre? Mindháromra?

De ami még inkább kérdéses: le is tudok majd jönni?

Egy-egy kemény szakasz teljesítése után a szervezet belső önjutalmazó rendszere az egekben: dopamin, anandamid, oxitocin, endorfin. De szerencsére itt nem kell biokémikusnak lennünk – elég ha érezzük a hatását: fájdalomcsillapító hormon, jutalmazó hormon, szeretethormon, kapcsolódásért felelős hormon, és hasonló molekulák egyvelege. Minden, amire egy „szerfüggő” is vágyik. De nem mindegy, hogy kívülről adagoljuk – okostelefonnal, alkohollal, drogokkal és egyéb nem-digitális kábítószerekkel, függőségekkel –, vagy az agyunk termeli, és épp annyit, amennyire szükségünk van. És nem „csak úgy” az olcsó dopamint a TikTok-videók görgetésével, hanem valódi küzdelemmel – erőfeszítéssel. És épp ezt okozza a természet szépségével fűszerezett terep-flow, a futó-flow, a mozgás indukálta áramlatélmény.

De azért újra és újra figyelmeztetem magamat: függőséget okozhat. Nem szabad túltolni, és veszélyes lehet „túladagolni”: tavaly ilyenkor a Börzsönyben egy bokaszalag-szakadással végeztem.

Vitt a lendület, vitt a flow, de a Mátrában már okosabban „futottam”.

Volt benne sok órányi út egyedül is – de mégsem magányosan, hiszen önmagammal voltam. Azt éreztem, hogy az erdőben egy időre újra gyerek lehetek. Fejben 25 évet visszarepültem az időben.

Kiskoromból eszembe jutott két kedvenc mesém is. Az egyik Tarzan, a másik Maugli. Kicsiként az erdőben sétálva rendszeresen gorillának képzeltem magam, aki ugrál az ágakon, vagy Bagirának, aki suhan a fák között. A Mátrabérc nem csak egy terepfutóverseny, hanem egy hatalmas játszótér is egyben. És ha már fejben ott voltam gyerekkoromban, akkor egy-két sebzett gyermeki énrészemet is próbáltam helyretenni.

És elgondolkodtam azon is, hogy negyed évszázadig a mérnöki álmaimért küzdöttem, de a mai világban ez sokszor már arról szól, hogy ülünk a gép előtt, tervezgetünk, programozgatunk, meetingelgetünk. Jópofák ezek az online Teams-megbeszélések is, és „aranyosak” a LinkedIn-posztok, ahol sokan azt promózzák, ki mennyit dolgozik még a hosszúhétvégén is, a munka ünnepe alkalmából. És ezt tekintjük normálisnak – egy abnormális világban.

Értem, hisz éltem ezt a megközelítést is.

De ma már számomra az élet máshol van: nem az üzleti találkozókon, nem az irodában, nem a nagy város zajában, nem a konferenciatermekben, nem a virtuális valóságban és nem is a digitális szemfényvesztés világában, hanem az erdőben, a hegyekben, a futás szabadságában, a mozgás örömében – legutóbb a Mátrabércen